ELŐDÖM UTÓDJA ÖTVEN ÉVE
avagy hogyan tanultam repülni
Nem kaptam meg a kijáró pofonját. Értékelte, hogy
bevallottam a tettemet. Ötven éve történt. A helyszín a decsi általános iskola
1962-ben. A felsősök akkor már a „vasútutcaiba” jártak. Én is. Az elsősök a
„tehéncsordaiba” a második, harmadik osztályosok a „református templom mellé”,
a negyedikesek a „csendőribe”, aztán az öt, hat, hét, nyolc évfolyam a
„vasútiba”.hetedikes voltam a tett idején. Rajzóra előtti becsengetés után jött
a pillanat. Kemény Pityu osztálytársam előttem ült. Nem tudom milyen
indíttatásból, de egy rajzszöget dugtam a feneke alá. „Tanár úrnak tisztelettel
jelentem…” és jelentett a hetes. A leülési tanári utasítás után egy nem várt
félve eresztett ordítás. Az előttem ülő kemény Pityu pattant is álló helyzetbe.
A kitörő röhögést csak az a tudat szakította meg, hogy ismert volt Szabó tanár
úr építő jellegű pofonja, amit kiválthatott volna ez a pillanat. Állt néma
csend… légy szárnya benn, se künn nem hallatik… hangzott viszont a kérdés: Ki
volt? Először az áldozat emelte fél kézzel tartott fenekét, aztán nyomban él
emelkedtem némi bűntudattal, bűnbánattal. Kaptam a követendő parancsot „térdelj
a büntetőpadra és tanulj röpülni!” Karjaimat oldalra emeltem és térdeltem az
osztályterem baloldali sarkába különálló vasvázas padra. Ebben a pofon helyetti
feladatban azt értékelte a Mester, hogy „vállaltam a tettemet”. Percek mentek,
ezredévek jöttek. Egyszer csak megszólalt a mindent felszabadító szünetre hívó
csengő. A pofonnal előbb végeztünk volna. Ötven éve már. 2012.június 17-én
vasárnap délután Wessely Gábor felkérésére, a most induló digitális lapjába
jegyzem ezeket. Adta a feladatot: Mester és tanítvány jelenlegi kapcsolatáról
vessek számot. A Mester Mözsi Szabó István tanár –(anno Szabó tanár úr)
festőművész, Csokonai-díjjal is kitüntetett Magyar Kultúra lovagja és lehetne
sorolni egyéb elismeréseket, de leginkább a nagybetűs „tanító” ami életmű
elismerésként kijár, megjár! A tanítvány meg ez esetben én vagyok, aki
bizonyságot teszek az Ő tanítóságáról. Fél évszázaddal ezelőtt, a pofonosztó
időben egyikünk sem gondolta, milyen értékes lesz az a negyvenöt perces „röpülés
tanulás”. Azóta szárnyal a lelkem. Öt évtizede immár, hogy a decsi kultúrházban
működött egy képzőművészeti kör. Én is jártam oda. A rajztanulás, festés
technikai ismeretei mellett olyan beszélgetések is elhangzottak, amelyekből
kirajzolódott a Rudnai Gyula vezette művészeti iskola, a nagybányai, alföldi
festők világa. Ebben az időben fordult tisztelettel figyelmem a parasztemberek
felé Megláttam a fehérfalú tanyákban élők belső tisztaságának kimondatlanul élt
törvényeit, akiket szívesebben neveztem földműveseknek. Ez kezdete időszámításomnak, mikor Anyám is
arra bíztatott, „löhetné olyan rajztanár is, mint a Szabó Pista!” Az lőttem! A
pécsi Tanárképző Főiskolán rajz-pedagógia szakos diplomát adtak a kezembe. Anyám
ma a nyolcvankilencedik évében van és a kánikula ellenére a karácsonyra gondol.
Most ebéd utáni beszélgetés közben derült ki, hogy havonta vásárol egy-két kacsacombot,
a karácsonyi ebédhez. Minek nevezhető ez a gondolkodása? Hite!? Ereje?! Talán
egyszerűen Isten áldásnak! Erről még biztosan kell majd írnom a
„köldökzsinorkötelék” címet viselő életrajzi történetekkel is átszőtt
dolgozataimba, opuszaimba, ahogy boldogult László Ibolya, mint fogadott fiának,
nevezte ezeket az írásaimat. Érdekes módon Mesterem gyakorta úgy mutatott be
számomra ismeretlen társaságokban, mint az „egy szem félre nevelt fiát”.
Elfogadtam mind a két szülőmnek „szellemi örökségét” is. Képzőművészet és
újságírás töltötte ki hétköznapjaimat negyedszáz év óta. Ebből a
visszapillantásból a „Szülőim” útravalóiból szedek morzsákat. Mözsi Szabó István elbeszéléseiben egyébként is szerepelt
egy „likas tarisznya”. Azért volt likas, mert ebből potyogott mindaz, ami a
tarisznyában volt. Leginkább a szellem morzsái! Azé a szellemé, amelyben ott
bújt a környezet, a család, és következzenek patetikusan kiejtendő szavak,
fogalmak, mint a nép, nemzet, haza! A legszűkebb hazám a ma Sárköz legnépesebb
faluja Decs község. Ma is jobban szeretném, ha a népesség száma csak pár százat
olvashatna. Akkor még a vér szerinti, vagy mondjuk komasági kapcsolódás élne.
Ebbe a sárközi faluba hozott a gólya. Akkor 1949. esztendő május 18-át mutatott
a naptár. Vásár volt Decsen. Így aztán vásárfia lettem. Aki tudatában van annak
a születési pillanatnak, amikor a vajúdó ifjú asszony, jelen esetben az
Édesanyám, aki a Szeghő István doktor úr biztatásaira figyelve megtudja, hogy
farfekvésű a gyerek és a köldökzsinór a nyakára tekeredett, az eltudja képzelni
a parasztházat is, amelyben megszülettem.
László Ibolya, mint a Tolna Megyei Népújság belpolitikai rovatvezetője
húsz évvel ezelőtt kérte, hogy írjam meg ezeket az emlékeimet, olyan
„decsi-kiss módján”. Ebből a köldökzsinóros jelenetből Mözsi Szabó István egy
metszetet, grafikai lapot készített és erről nevezte el azt a díjat, amit Ő
adott nekem. Néhány másolati példányt olyanoknak is osztott már, akik
tisztelettel elfogadják a likas tarisznyájának morzsáit. Elmaradt pofonja
röpülni tanított! Emelkedni szülőfalum utcái, terei fölé. Páskom fölé és
Városhely fölé. Kis-Duna fölé és a szőlőhegyek fölé. Elmaradt pofonjában
láttatta a csillagokig kiáltó szarvassá lett fiakat. Hallatta a nyitott cserény
és a fellegajtó nyikorgását. Láttatta Nagyapám lovai szemében csillanó reményt.
Paták csattanásai holnapot jeleztek. Elődömből elfogadott Apám és édesnek
mondható nemző Apám barátságából fakadó zsoltár és nótahangok ötven évet
ölelnek. Költői beszédük köldökzsinóros kötelességgé érlelődtek bennem. A
nagybetűs Teremtő megadta, hogy gépen szálljak fölébe és lássam valóban térkép
e táj! Ülhettem óceán-járta hajó kajütjében. Három hegyen túl tábort verhettem vert falú házak közé templom közelében. Itt szórhattam az örökül kapott likas
tarisznyám morzsáit. Most szegett szárnycsapásokkal, hétköznapi ébredések
pofonjaiból szabadulni próbálok. Más akarat emel föl! Próbálom érteni. Kezében
tart. Éltet. A halálvölgyéből kiemelt. Pofontenyérből imádságkulcsolás-ököl
emelkedik az éjszaka sötétjébe. Álmatlan holdvilág fed évszázados bűnbe esett
szerelmeket. Ifjúságom vétkét előszámlálja röpülni vágyó lelkem. Keresi
otthonom, hazámat. Honfoglaló vágyaimat textil-plasztikáimba
varrt kenderkötelékek marasztalják, mint Mesteremet székelyfestékesei. Ötven év
után visszatértünk a tett helyszínére. Fekete fehérben megfogalmazott, rajzolt,
metszett vallomásaink, üveglemezek alá préselt világát, a decsi faluháznak
ajándékoztuk. Méltatlannak mondható, pár évre megszakadt köldökzsinorkötelék
szeplőit lemosták a rajzainkat átvevő ünnepi pillanatok barátságszorításai.
Mester és tanítvány, előd és utód vörösboros koccintással nézhet fél évszázad
éveire, kevésbé homályos tükör által. Ami ötven éve történt, ím, bevallottam
tetteimet. A meg nem kapott, de kijáró pofont most is megköszönöm!
Decsi-Kiss János
*****
Ifjú szívvel - Ifjú szívtől - Kiskunhalas
*****
ÉNEK MÁRÉ ROMJAITÓL
A mélység színén sötétség.
Isten lelke lebeg a dombok között. A maghozó fű, gyümölcsöző fák sorjáznak a
hegyi úton. A sarki presszó diszkója villódzik. A csúszómászó állatok, szántóföldi
vadak takarodóban vannak. Az istenképre teremtett, megáldott ember autózúgása
hasít az erdő édeni csöndjébe. Uralkodik a porból lett ember az ég madarain, a
tengerek halain, birodalma alá hajtja a földet. Porrá lesz maga is. Az
oldalbordáiból vett, a csontjából csontosodott, húsából töltött test mezítelensége
utat vág a vályogfalú tanyák között.
Az emelkedő sebességváltásra
kényszeríti a motorszerkezetet. A lombos erdő szürkés zöld, szűrt fényű
szolgáltatása szólásra emelkedik. Ezeregyéjszaka érzékisége éhségenyhítőn
ékeskedik. Lombsátor képeskönyv, gyöngyfüzér gyújtogatói látástávolságba
hozzák, a varázsos várbástya üdvözült omladékát. Az ezüstcsengő hangú,
erkölcsös muzsika tág tere nyílik. Magyarázatlan szélzúgás szaporáz. Hetedhét
országon túlról irányozva tűzokádó sárkány, őrzőangyal tejtestvéreként
hengergőzik. Tízezerféle fülbemászó titkos nyelv mérkőzik. A teremtő elme
teremtménye lázasabb őserőből merítget. Kristálytiszta, kora esti órák
lobogósabb hosszúsága hártyásodik. A nagy tölgy szélárnyékában szellemidézés
tüzesedik. A rokongondolkodású teremtmények érzékisége rojtosodva pezsdül.
Csókolják egymást csókjaikkal. A szerelem jobb a bornál. Egymást vonják egymáshoz.
Úgy futnak, mint fáraók szekereibe fogott paripák. Gyönyörűségesek, liliomok a
tövisek között. Virágok láttatnak a földön. A tanúság tevő éneklés ideje
eljött. Az erődítmény töviskerítés erkölcsű dallamkincse élesedik. A
földmágnesség torkolattüze fényesedik. A szőlők virágzásban vannak, jó illatot
adnak, mint a patikák kenetei. Hűsöl a Nap. Az árnyékok elmúlnak. Az éjszaka
harmatja ruházza a mezítelen testeket. A nagy hatalmú vágy, a nyakszirt körül
nyájaskodik, ölelget. A süppedékes, tagolatlan örömünnep vére, maroknyi
izomköteggé merevül. Csillagfényes életszükséglet feledhetetlenül táplál.
Örömkönnyek, mint gyöngyöző pezsgő bor, rabul ejtenek. Beszéden indul a lélek.
Erős a szeretet, mint a halál. Kemény, mint a sír, a buzgó szerelem. Lángjai a
tűznek, az Úrnak jóízű lángjai. Gerjedelmét a folyóvizek sem olthatják el. Erőt
adó, fennmaradó élesített útravaló. A szárnymozgás csöndesül, ernyedtség érzése
csavarodik. A hétfejű recésszárnyú hátgerince, szánandón, kényelmetlenül merül,
a földkerekség szellősebb gabonaföldjeibe. Énekszó hallik Máré romjaitól.
Decsi Kiss János
*****
A palánki körforgalom átadása
*****
ÁLLOK A HÓVIRÁG
FÖLÖTT
Állok a decsi
szülőházam udvarán a hóvirág fölött. Mit tud ez a kis virág, amit a
meteorológusok sem? az időjárás előrejelzők katasztrofális hideget jósolnak a
hét végére. Tizenegy megyére riasztást rendeltek el. 2012.02.02. gyertyaszentelő.
Anyám, Apám kórházban vannak. Naponta kétszer megyek hozzájuk. Egyikük a II.
Belgyógyászaton, a másik a bőrgyógyászaton. A gyertyaszentelés számukra
emlékezetes esemény. Éppen 65.évvel ezelőtt kísérte először haza Anyámat Apám.
Farsangi maszkabál volt Decsen. Anyám „nyárnak” öltözött, Apám „szakácsnak”, a
Blaskovichné Bözsike néni „télnek”, a Tomori Ilus tanárnőm… most éppen nem jut
eszembe. Az emlékezők pedig pontosan tudják és emlékeznek! Csak ez az apró
hóvirág ne emlékezne korábbi tavaszokra? Hogy mi történt a 65 évvel ezelőtti
estén, azt szemérmes homály fedi. Nem kérdezek. Sajnálom! Egy alkalommal
kevesebb. Kommunikációs zavar. A kórtermek talán alkalmatlanok az ilyen intim
beszélgetésekre. Mentem magam. Állok a hóvirág fölött. A helyszín történelmi
pillanatait idézem. Ezen a helyen Apám, szinte mindig épített valamit. Kertet
rendezett. Átalakított, de mindig szembe ment a tradíciókkal, hagyományokkal.
Szokás volt, hogy gazdasági udvarnak már pedig lenni kell! Volt is, de mindig
messzebb került az utcai bejárattól. Apám igénye inkább a virágkertészetnek
adott teret. Nagy pillanat volt, amikor a közös termelői munka, a szövetkezeti
forma lehetővé tette, hogy az egykori parasztházat „modernebbé” alakítsa. Ma
sem értem miért? Azért nem, mert ez akkor divat volt. Az átalakítás, a múlt
tagadása! Na abban azért különbözött, hogy az új épület megjelenése nem volt és
ma sem szokványos. Épített, változtatott fél évszázadon keresztül. Évről, évre.
Fáradhatatlanul. Még pár hét 2012.február 20-ig és éppen 85. évét tölti be.
Anyám a 88-at. Novemberben. Most kissé elkeseredett, mert járókerettel segíti
mozgásában a gyógytornásznő a kórházi folyosón. A pelenka lekerült róla. Külön
szobavécéje van. Ismerős jelenetek. Pár hónappal ezelőtt magam estem át ilyen
és hasonló mozdulatokon. Mikor magam is szobavécét használhattam, már eredmény
volt. Ma már erősödési fázisban vagyok. Anyámnak és Apámnak ezt is köszönöm,
éppen a gyertyaszentelői emlékezésükben. Vagyok. Élek. Olyan hónapok eseményeit
éltem meg, ami mások szempontjából küzdelemnek számít. Engem sodortak a
történések. Nem hiszek abban, hogy egyesek leküzdöttek a rákos daganatot! Az
élethez hatalmas szerencse kell! ha egyeseknek sikerült ez a küzdelem, akkor a
mások nem akarták ezt a győzelmet? Nem az én akarásomon, vagy nem akarásomon
múlott, vagy múlik, hogy itt vagyok! Az élet, vagy írjam így az ÉLET valami
miatt tovább megy velem! Hála érzése tölt el emiatt! Állok a hóvirág fölött és
nézem titkát! Fejlődik. Tavaszt, jobb időt ígér. Más környezetet jelez.
Szebbet, jobbat. Színesebbet, tarkábbat, virágosabbat! Honnan ez a biztos
tudata? Mindjárt elfog pusztulni, mert közelít a tél! Messze még a május. Fel
kell öltözni, ha kimegyünk az utcára. Melegedőket rendeznek be a
hajléktalanoknak. Ez a hóvirág meg itt virít! Valamikor egy sárgabarack fa állt
ezen a helyen. Később nyírfák, fenyők. Ekként változott Apám igénye. Mások
mindig megcsodálták a kertet, a parkot. Az évek során aztán megöregedtek,
megkopaszodtak a fák. Helyettük újak jöttek Apám keze, kedve által. Apám kezét
most a bőrgyógyászaton gyógyítják. Apró sérülés fertőződött el. Javul. A hangulata
is. Azt tervezi, hogy tavasszal valamilyen barkafát kell ültetnie az egyik
helyére. Ott a hóvirág közelébe. Most még hóvirágszínű gézzel kötözgetik,
ápolják kezét, de hiszem, hogy hite szerint fog újabb fát ültetni! Ma még
gyertyaszentelő van. Anyám Apám farsangi emlékei között egy meghatározó. Öt
dédunokájuk érdeklődő tekintete kérdezősködik a kórházi eltávozás mikor -járól.
Mikor jönnek haza, mikor lesz újrakezdés? Válaszokat fogalmazok magamban, míg
állok a hóvirág fölött.
Decsi Kiss János
Decsi Kiss János
*****
Siófok - koncert
(Pintér Gabriella & Lozsányi Tamás)
(Pintér Gabriella & Lozsányi Tamás)