2015. december 27., vasárnap

I. évfolyam 10. szám



ELŐDÖM UTÓDJA ÖTVEN ÉVE
avagy hogyan tanultam repülni


Nem kaptam meg a kijáró pofonját. Értékelte, hogy bevallottam a tettemet. Ötven éve történt. A helyszín a decsi általános iskola 1962-ben. A felsősök akkor már a „vasútutcaiba” jártak. Én is. Az elsősök a „tehéncsordaiba” a második, harmadik osztályosok a „református templom mellé”, a negyedikesek a „csendőribe”, aztán az öt, hat, hét, nyolc évfolyam a „vasútiba”.hetedikes voltam a tett idején. Rajzóra előtti becsengetés után jött a pillanat. Kemény Pityu osztálytársam előttem ült. Nem tudom milyen indíttatásból, de egy rajzszöget dugtam a feneke alá. „Tanár úrnak tisztelettel jelentem…” és jelentett a hetes. A leülési tanári utasítás után egy nem várt félve eresztett ordítás. Az előttem ülő kemény Pityu pattant is álló helyzetbe. A kitörő röhögést csak az a tudat szakította meg, hogy ismert volt Szabó tanár úr építő jellegű pofonja, amit kiválthatott volna ez a pillanat. Állt néma csend… légy szárnya benn, se künn nem hallatik… hangzott viszont a kérdés: Ki volt? Először az áldozat emelte fél kézzel tartott fenekét, aztán nyomban él emelkedtem némi bűntudattal, bűnbánattal. Kaptam a követendő parancsot „térdelj a büntetőpadra és tanulj röpülni!” Karjaimat oldalra emeltem és térdeltem az osztályterem baloldali sarkába különálló vasvázas padra. Ebben a pofon helyetti feladatban azt értékelte a Mester, hogy „vállaltam a tettemet”. Percek mentek, ezredévek jöttek. Egyszer csak megszólalt a mindent felszabadító szünetre hívó csengő. A pofonnal előbb végeztünk volna. Ötven éve már. 2012.június 17-én vasárnap délután Wessely Gábor felkérésére, a most induló digitális lapjába jegyzem ezeket. Adta a feladatot: Mester és tanítvány jelenlegi kapcsolatáról vessek számot. A Mester Mözsi Szabó István tanár –(anno Szabó tanár úr) festőművész, Csokonai-díjjal is kitüntetett Magyar Kultúra lovagja és lehetne sorolni egyéb elismeréseket, de leginkább a nagybetűs „tanító” ami életmű elismerésként kijár, megjár! A tanítvány meg ez esetben én vagyok, aki bizonyságot teszek az Ő tanítóságáról. Fél évszázaddal ezelőtt, a pofonosztó időben egyikünk sem gondolta, milyen értékes lesz az a negyvenöt perces „röpülés tanulás”. Azóta szárnyal a lelkem. Öt évtizede immár, hogy a decsi kultúrházban működött egy képzőművészeti kör. Én is jártam oda. A rajztanulás, festés technikai ismeretei mellett olyan beszélgetések is elhangzottak, amelyekből kirajzolódott a Rudnai Gyula vezette művészeti iskola, a nagybányai, alföldi festők világa. Ebben az időben fordult tisztelettel figyelmem a parasztemberek felé Megláttam a fehérfalú tanyákban élők belső tisztaságának kimondatlanul élt törvényeit, akiket szívesebben neveztem földműveseknek.  Ez kezdete időszámításomnak, mikor Anyám is arra bíztatott, „löhetné olyan rajztanár is, mint a Szabó Pista!” Az lőttem! A pécsi Tanárképző Főiskolán rajz-pedagógia szakos diplomát adtak a kezembe. Anyám ma a nyolcvankilencedik évében van és a kánikula ellenére a karácsonyra gondol. Most ebéd utáni beszélgetés közben derült ki, hogy havonta vásárol egy-két kacsacombot, a karácsonyi ebédhez. Minek nevezhető ez a gondolkodása? Hite!? Ereje?! Talán egyszerűen Isten áldásnak! Erről még biztosan kell majd írnom a „köldökzsinorkötelék” címet viselő életrajzi történetekkel is átszőtt dolgozataimba, opuszaimba, ahogy boldogult László Ibolya, mint fogadott fiának, nevezte ezeket az írásaimat. Érdekes módon Mesterem gyakorta úgy mutatott be számomra ismeretlen társaságokban, mint az „egy szem félre nevelt fiát”. Elfogadtam mind a két szülőmnek „szellemi örökségét” is. Képzőművészet és újságírás töltötte ki hétköznapjaimat negyedszáz év óta. Ebből a visszapillantásból a „Szülőim” útravalóiból szedek morzsákat. Mözsi Szabó István elbeszéléseiben egyébként is szerepelt egy „likas tarisznya”. Azért volt likas, mert ebből potyogott mindaz, ami a tarisznyában volt. Leginkább a szellem morzsái! Azé a szellemé, amelyben ott bújt a környezet, a család, és következzenek patetikusan kiejtendő szavak, fogalmak, mint a nép, nemzet, haza! A legszűkebb hazám a ma Sárköz legnépesebb faluja Decs község. Ma is jobban szeretném, ha a népesség száma csak pár százat olvashatna. Akkor még a vér szerinti, vagy mondjuk komasági kapcsolódás élne. Ebbe a sárközi faluba hozott a gólya. Akkor 1949. esztendő május 18-át mutatott a naptár. Vásár volt Decsen. Így aztán vásárfia lettem. Aki tudatában van annak a születési pillanatnak, amikor a vajúdó ifjú asszony, jelen esetben az Édesanyám, aki a Szeghő István doktor úr biztatásaira figyelve megtudja, hogy farfekvésű a gyerek és a köldökzsinór a nyakára tekeredett, az eltudja képzelni a parasztházat is, amelyben megszülettem.  László Ibolya, mint a Tolna Megyei Népújság belpolitikai rovatvezetője húsz évvel ezelőtt kérte, hogy írjam meg ezeket az emlékeimet, olyan „decsi-kiss módján”. Ebből a köldökzsinóros jelenetből Mözsi Szabó István egy metszetet, grafikai lapot készített és erről nevezte el azt a díjat, amit Ő adott nekem. Néhány másolati példányt olyanoknak is osztott már, akik tisztelettel elfogadják a likas tarisznyájának morzsáit. Elmaradt pofonja röpülni tanított! Emelkedni szülőfalum utcái, terei fölé. Páskom fölé és Városhely fölé. Kis-Duna fölé és a szőlőhegyek fölé. Elmaradt pofonjában láttatta a csillagokig kiáltó szarvassá lett fiakat. Hallatta a nyitott cserény és a fellegajtó nyikorgását. Láttatta Nagyapám lovai szemében csillanó reményt. Paták csattanásai holnapot jeleztek. Elődömből elfogadott Apám és édesnek mondható nemző Apám barátságából fakadó zsoltár és nótahangok ötven évet ölelnek. Költői beszédük köldökzsinóros kötelességgé érlelődtek bennem. A nagybetűs Teremtő megadta, hogy gépen szálljak fölébe és lássam valóban térkép e táj! Ülhettem óceán-járta hajó kajütjében. Három hegyen túl tábort verhettem vert falú házak közé templom közelében. Itt szórhattam az örökül kapott likas tarisznyám morzsáit. Most szegett szárnycsapásokkal, hétköznapi ébredések pofonjaiból szabadulni próbálok. Más akarat emel föl! Próbálom érteni. Kezében tart. Éltet. A halálvölgyéből kiemelt. Pofontenyérből imádságkulcsolás-ököl emelkedik az éjszaka sötétjébe. Álmatlan holdvilág fed évszázados bűnbe esett szerelmeket. Ifjúságom vétkét előszámlálja röpülni vágyó lelkem. Keresi otthonom, hazámat.  Honfoglaló vágyaimat textil-plasztikáimba varrt kenderkötelékek marasztalják, mint Mesteremet székelyfestékesei. Ötven év után visszatértünk a tett helyszínére. Fekete fehérben megfogalmazott, rajzolt, metszett vallomásaink, üveglemezek alá préselt világát, a decsi faluháznak ajándékoztuk. Méltatlannak mondható, pár évre megszakadt köldökzsinorkötelék szeplőit lemosták a rajzainkat átvevő ünnepi pillanatok barátságszorításai. Mester és tanítvány, előd és utód vörösboros koccintással nézhet fél évszázad éveire, kevésbé homályos tükör által. Ami ötven éve történt, ím, bevallottam tetteimet. A meg nem kapott, de kijáró pofont most is megköszönöm!
                                                                                                                           Decsi-Kiss János
*****

Ifjú szívvel - Ifjú szívtől - Kiskunhalas

 *****

ÉNEK MÁRÉ ROMJAITÓL

A mélység színén sötétség. Isten lelke lebeg a dombok között. A maghozó fű, gyümölcsöző fák sorjáznak a hegyi úton. A sarki presszó diszkója villódzik. A csúszómászó állatok, szántóföldi vadak takarodóban vannak. Az istenképre teremtett, megáldott ember autózúgása hasít az erdő édeni csöndjébe. Uralkodik a porból lett ember az ég madarain, a tengerek halain, birodalma alá hajtja a földet. Porrá lesz maga is. Az oldalbordáiból vett, a csontjából csontosodott, húsából töltött test mezítelensége utat vág a vályogfalú tanyák között.
Az emelkedő sebességváltásra kényszeríti a motorszerkezetet. A lombos erdő szürkés zöld, szűrt fényű szolgáltatása szólásra emelkedik. Ezeregyéjszaka érzékisége éhségenyhítőn ékeskedik. Lombsátor képeskönyv, gyöngyfüzér gyújtogatói látástávolságba hozzák, a varázsos várbástya üdvözült omladékát. Az ezüstcsengő hangú, erkölcsös muzsika tág tere nyílik. Magyarázatlan szélzúgás szaporáz. Hetedhét országon túlról irányozva tűzokádó sárkány, őrzőangyal tejtestvéreként hengergőzik. Tízezerféle fülbemászó titkos nyelv mérkőzik. A teremtő elme teremtménye lázasabb őserőből merítget. Kristálytiszta, kora esti órák lobogósabb hosszúsága hártyásodik. A nagy tölgy szélárnyékában szellemidézés tüzesedik. A rokongondolkodású teremtmények érzékisége rojtosodva pezsdül. Csókolják egymást csókjaikkal. A szerelem jobb a bornál. Egymást vonják egymáshoz. Úgy futnak, mint fáraók szekereibe fogott paripák. Gyönyörűségesek, liliomok a tövisek között. Virágok láttatnak a földön. A tanúság tevő éneklés ideje eljött. Az erődítmény töviskerítés erkölcsű dallamkincse élesedik. A földmágnesség torkolattüze fényesedik. A szőlők virágzásban vannak, jó illatot adnak, mint a patikák kenetei. Hűsöl a Nap. Az árnyékok elmúlnak. Az éjszaka harmatja ruházza a mezítelen testeket. A nagy hatalmú vágy, a nyakszirt körül nyájaskodik, ölelget. A süppedékes, tagolatlan örömünnep vére, maroknyi izomköteggé merevül. Csillagfényes életszükséglet feledhetetlenül táplál. Örömkönnyek, mint gyöngyöző pezsgő bor, rabul ejtenek. Beszéden indul a lélek. Erős a szeretet, mint a halál. Kemény, mint a sír, a buzgó szerelem. Lángjai a tűznek, az Úrnak jóízű lángjai. Gerjedelmét a folyóvizek sem olthatják el. Erőt adó, fennmaradó élesített útravaló. A szárnymozgás csöndesül, ernyedtség érzése csavarodik. A hétfejű recésszárnyú hátgerince, szánandón, kényelmetlenül merül, a földkerekség szellősebb gabonaföldjeibe. Énekszó hallik Máré romjaitól.
                                                                                                    Decsi Kiss János

*****
A palánki körforgalom átadása

*****


ÁLLOK A HÓVIRÁG FÖLÖTT



Állok a decsi  szülőházam udvarán a hóvirág fölött. Mit tud ez a kis virág, amit a meteorológusok sem? az időjárás előrejelzők katasztrofális hideget jósolnak a hét végére. Tizenegy megyére riasztást rendeltek el. 2012.02.02. gyertyaszentelő. Anyám, Apám kórházban vannak. Naponta kétszer megyek hozzájuk. Egyikük a II. Belgyógyászaton, a másik a bőrgyógyászaton. A gyertyaszentelés számukra emlékezetes esemény. Éppen 65.évvel ezelőtt kísérte először haza Anyámat Apám. Farsangi maszkabál volt Decsen. Anyám „nyárnak” öltözött, Apám „szakácsnak”, a Blaskovichné Bözsike néni „télnek”, a Tomori Ilus tanárnőm… most éppen nem jut eszembe. Az emlékezők pedig pontosan tudják és emlékeznek! Csak ez az apró hóvirág ne emlékezne korábbi tavaszokra? Hogy mi történt a 65 évvel ezelőtti estén, azt szemérmes homály fedi. Nem kérdezek. Sajnálom! Egy alkalommal kevesebb. Kommunikációs zavar. A kórtermek talán alkalmatlanok az ilyen intim beszélgetésekre. Mentem magam. Állok a hóvirág fölött. A helyszín történelmi pillanatait idézem. Ezen a helyen Apám, szinte mindig épített valamit. Kertet rendezett. Átalakított, de mindig szembe ment a tradíciókkal, hagyományokkal. Szokás volt, hogy gazdasági udvarnak már pedig lenni kell! Volt is, de mindig messzebb került az utcai bejárattól. Apám igénye inkább a virágkertészetnek adott teret. Nagy pillanat volt, amikor a közös termelői munka, a szövetkezeti forma lehetővé tette, hogy az egykori parasztházat „modernebbé” alakítsa. Ma sem értem miért? Azért nem, mert ez akkor divat volt. Az átalakítás, a múlt tagadása! Na abban azért különbözött, hogy az új épület megjelenése nem volt és ma sem szokványos. Épített, változtatott fél évszázadon keresztül. Évről, évre. Fáradhatatlanul. Még pár hét 2012.február 20-ig és éppen 85. évét tölti be. Anyám a 88-at. Novemberben. Most kissé elkeseredett, mert járókerettel segíti mozgásában a gyógytornásznő a kórházi folyosón. A pelenka lekerült róla. Külön szobavécéje van. Ismerős jelenetek. Pár hónappal ezelőtt magam estem át ilyen és hasonló mozdulatokon. Mikor magam is szobavécét használhattam, már eredmény volt. Ma már erősödési fázisban vagyok. Anyámnak és Apámnak ezt is köszönöm, éppen a gyertyaszentelői emlékezésükben. Vagyok. Élek. Olyan hónapok eseményeit éltem meg, ami mások szempontjából küzdelemnek számít. Engem sodortak a történések. Nem hiszek abban, hogy egyesek leküzdöttek a rákos daganatot! Az élethez hatalmas szerencse kell! ha egyeseknek sikerült ez a küzdelem, akkor a mások nem akarták ezt a győzelmet? Nem az én akarásomon, vagy nem akarásomon múlott, vagy múlik, hogy itt vagyok! Az élet, vagy írjam így az ÉLET valami miatt tovább megy velem! Hála érzése tölt el emiatt! Állok a hóvirág fölött és nézem titkát! Fejlődik. Tavaszt, jobb időt ígér. Más környezetet jelez. Szebbet, jobbat. Színesebbet, tarkábbat, virágosabbat! Honnan ez a biztos tudata? Mindjárt elfog pusztulni, mert közelít a tél! Messze még a május. Fel kell öltözni, ha kimegyünk az utcára. Melegedőket rendeznek be a hajléktalanoknak. Ez a hóvirág meg itt virít! Valamikor egy sárgabarack fa állt ezen a helyen. Később nyírfák, fenyők. Ekként változott Apám igénye. Mások mindig megcsodálták a kertet, a parkot. Az évek során aztán megöregedtek, megkopaszodtak a fák. Helyettük újak jöttek Apám keze, kedve által. Apám kezét most a bőrgyógyászaton gyógyítják. Apró sérülés fertőződött el. Javul. A hangulata is. Azt tervezi, hogy tavasszal valamilyen barkafát kell ültetnie az egyik helyére. Ott a hóvirág közelébe. Most még hóvirágszínű gézzel kötözgetik, ápolják kezét, de hiszem, hogy hite szerint fog újabb fát ültetni! Ma még gyertyaszentelő van. Anyám Apám farsangi emlékei között egy meghatározó. Öt dédunokájuk érdeklődő tekintete kérdezősködik a kórházi eltávozás mikor -járól. Mikor jönnek haza, mikor lesz újrakezdés? Válaszokat fogalmazok magamban, míg állok a hóvirág fölött. 
Decsi Kiss János

*****

Siófok - koncert
(Pintér Gabriella & Lozsányi Tamás)