Írta: Kopasz
Árpád (a természetes gyógyulás önkéntes segítője)
01. rész: Tudatosodás tanulás és tapasztalás által
Meghívás egy közös
elmélkedésre
Egy több részes kalandra hívom a Kedves Olvasót.
Elmélkedjünk, gondolkodjunk, tanuljunk és tapasztaljunk a Világunkat érintő
fontos kérdésekről: Kik vagyunk? Miért vagyunk itt, ezen a Földön? Ide jöttünk,
ide teremtettek vagy itt fejlődtünk a mai formánkra? Milyen alkotórészekből
állunk mi emberek, és építő köveink valóban azonosak-e teljes mértékben a többi
élőlényével? Milyen a viszonyunk a tudományos tudáshoz, az ősi ismeretekhez, a
vallásokhoz és a mélyen bennünk levő transzcendens meggyőződéshez? Milyen
kapcsolatok fedezhetők fel a szellem, a lélek és a személyiség között? Honnan
tudjuk mindezeket a néha nagyon is eltérőnek látszó ismeret-rendszereket?
Milyen ősi és újabb tudások állnak a rendelkezésünkre az Univerzumról, a
Földről, az Emberről, a magyarokról? Ki a mi világunk teremtője, és mit jelent
az, hogy a saját képére formálta az embert? Mikor mondhatjuk valamire, hogy
tudományos, hogy okkult, hogy spirituális, hogy igaz vagy hamis? Illúzió vagy
valóság a létünk? Hol a lélek és mi az anyaga? Volt-e életünk a születésünk
előtt, és mi lesz velünk a halál után? Miért leszünk betegek, miért szenvedünk,
és milyen erők játékainak kiszolgáltatva éljük a mindennapjainkat? Tudunk-e
tartósan örülni, boldognak lenni, egészségesen megöregedni? És még lehetne
hosszan sorolni az előbb utóbb mindenkit foglalkoztató kérdéseket. Tudom, hogy
a mai dolgozó embernek nincs ideje arra, hogy könyvtárnyi irodalmat
átböngésszen, vagy hétről hétre eljárjon tanulni a nálánál „okosabb mesterekhez”.
Önmagában már az is jó, ha merünk ezeken a kérdéseken gondolkodni, ha meg
merjük kérdőjelezni mindazt, amit eddig hallottunk, és elkezdünk az ismeretek
alapján (amelyek közül több nagyon is régi, korábbról való, mint gondolnánk!)
újra, egyre magasabb és magasabb szinten elmélkedni ezekről a dolgokról. Azért fontos
ez, mert az üdvösségünk a tét, az, hogy - mint úgynevezett földi emberi életáramlat
- a teremtési rend szerint éljük-e az életünket, vagy csak próba-szerencsézünk,
hogy végül is megmaradunk-e, vagy elpusztítjuk önmagunkat és gyönyörű
bolygónkat?
Valamennyien úton járók vagyunk, akik a szeretet és a szabad
akarat jegyében tapasztalatokat szerzünk, tanulunk. Tanulásra és tapasztalásra
buzdítok én is mindenkit! Miért is? Reményeim szerint kiderül minden alkalommal
a mondandóm végére.
Milyen alapokon áll az a „tudás” (tanítás), amit közvetíteni
vagy inkább megosztani szeretnék? Nagyrészt a Biblián, amiből ha idézek, akkor az
Új Protestáns Fordítást használom (Magyar Bibliatársulat - Kálvin Kiadó,
1990.), vagy néhol a veretesebb Károli Gáspár fordítást (az 1908-ban revizió
alá vett Károli Biblia – Magyar Bibliatársulat, 2000). Ezen túl használom a
Magyar Teozófiai Társaság által kiadott műveket, az Arany Rózsakeresztes
irodalmat, a védikus műveket, a pálosok megismerhető és elérhető tudását, és
számos újabban gyorsan terjedő ismeretrendszert az Integrál szemlélettől a
Total Biology új egészség-felfogásáig, és a kvantumgyógyítástól az Új Orosz Gyógymódokig,
természetesen korrektül hivatkozva a szerzőkre és a művekre. Többször lesz, hogy
a Mai Ige gondolatai
inspirálnak majd az új összefüggések felvillantására. Ezek az elmélkedések a Keresztyén Média UCB Hungary
Alapítvány kiadásaiban olvashatók, melyeknek írója Bob Gass. Magyar nyelven
negyedévre szóló kiadvány formájában megrendelhető az alapítvány honlapján,
vagy a következő címen: Mai Ige, 6201 Kiskörös, Pf. 33.
Ez a pontos közlés volt a feltétele az engedélyüknek, hogy valóban korrektül
közkinccsé tehessem az ott leírtakat is.
A következőkben – bocsássák ezt meg nekem – tegező hangnemre
váltok, talán szívhez szólóbb lesz, hiszen szüleinktől, tanítóinktól is ezt
szoktuk meg.
Gondolatok a tanulásról
A Bibliában
olvashatjuk, hogy „…ismét arra van szükségetek, hogy … tanítson valaki titeket..."
(Zsidók 5:12). Magunktól nehezen szánjuk rá magunkat a hagyományos értelemben
vett tanulásra, igenis kell egy jó tanár, aki végi vezet minket az emberi
gondolkodás törvényein és segít az útvesztőket kikerülni. Erre vállalkoztam
most én is, és remélem, hogy szorgalmas tanulással, alapos felkészüléssel meg
is tudok majd felelni ennek a feladatnak.
Persze taníthatónak is kell lenni, mert hiába
erőlködik a tanár, ha a tanuló ellenáll. Mit jelent a taníthatóság? Annyit
minden bizonnyal, hogy legalább elgondolkodsz a felvetett kérdéseken, és nem
mondod azt élből, hogy na, ez is hülyeség, minek pazarolom ilyenekre a drága
időmet! Kérlek szépen, hogy figyeld majd meg, hogy ha valami nem tetszik, nem
értettél vele egyet, akkor megtalálod-e, hogy milyen húrokat is pendített meg
benned az új vagy szokatlan ismeret? Miben kellene változnod, mit kellene feladnod,
vagy másként értelmezned?
Nagyon fontos üzenetet olvashatunk a Bibliában: „...
ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis ismét arra van
szükségetek, hogy tanítson valaki titeket az Isten beszédeinek kezdő elemeire"
(Zsidók 5:12). Ha szeretnétek új ismereteket szerezni, a teremtési rend szerint
működni (vagyis közelebb kerülni a teremtői rendhez, Istenhez), akkor ne
hagyjatok fel a tanulással, legyetek taníthatók, és áldozzatok arra időt és
energiát, hogy folyamatosan tanultok! A tanulás nem önmagáért való. Adjátok
tovább a körülöttetek levőknek, valamint használjátok ismereteiteket az újabb
és újabb helyzetek megtapasztalása során.
A lelki növekedésről,
fejlődésről, tapasztalásról
Három olyan igehelyre is tudok hivatkozni a
Bibliában, amelyekkel lemérheted, hogy hol is tartasz a lelki fejlődésben,
tapasztalásban.
Az elsőben ez áll: „Mert mindenki a maga terhét
hordozza" (Galata 6:5). Ismert szülői mondás, hogy „Gyerekem, csak egyszer
vagy fiatal, használd ki!”. Ha jól korosodsz, akkor nemcsak idősebb leszel, hanem
telve tapasztalatokkal bölcsebb is leszel. Nem baj, ha megöregszel, csak
érettebbé is válj, vagyis ne maradj éretlen.
Pál apostol ezt írja: „Én tehát, testvéreim, nem
szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint
a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel,
mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek
vagytok." (1Korinthus 3:1-3).
Mit jelent ez a mindennapok nyelvén? Ne akard
kolbászos rántottával etetni újszülött gyermekedet! Ha szülő vagy, biztos
találkoztál már vele, hogy sokkal több felelősséget és érettséget vársz el a
gimnazista gyermekedtől, mint az óvodás korútól. Ugyanígy van velünk a
szellemi-lelki fejlődés terén is. Ha be akarod tölteni Istentől kapott
rendeltetésedet, a Teremtési Rend szerinti életet szeretnéd élni, akkor növekedned
kell, érettebbé, tudatosabbá kell válnod. Miben nyilvánulhat ez meg? Például
abban, hogy ne kelljen mindig másoknak megoldani a gondjaidat, ne cipeltesd
magad senkivel, ne másokat okolj, hogy beteg lettél, stb. Juss el odáig, hogy
te magad is tudj lelkileg építkezni, hogy hittel tudj imádkozni a gondjaidban,
hogy a Lélekbe emelkedve hatni tudj a fizikai testedre (bármilyen hihetetlenül
hangzik is, de ez lehetséges. Meg tudsz gyógyulni, mert a betegség nem Isten
sorscsapása, hanem értelmes biológiai program az emberiség túlélése érdekében.
Majd közlök veled a későbbi írásaimban ilyen ismereteket is, és látni fogod, ha
megérted az okát, már nem kell félned semmitől), hogy a lélek által vezetett
döntések irányítsák az életedet, és ne hánykolódj az Élet tengerén, mint hajó a
viharban. Isten növekedési terve (ha hiszel benne, ha nem) számunkra az, hogy „többé
ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és
sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz
ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a
Krisztus" (Efezus 4:14-15). A lelki növekedés tehát legyen elsődleges
fontosságú az életedben, különben nélküled, a Te tudatos részvételed nélkül a
nagy változás (a végső kilépés az ember halál-természetéből) nem fog
megtörténni!
A második igeszakasz, amelyre hivatkozom így szól (Pál azt írja): „Egymás terhét hordozzátok:
és így töltsétek be a Krisztus törvényét." (Galata 6:2).
Már csak azért
is felelősséget kell vállalnod a saját lelki növekedésedért, mert amíg nem
tanulod meg hordozni a saját terheidet, addig nem fogsz tudni segíteni másoknak
sem. Közismert egy nagyon régi történet, amelyben egy kisfiú a hátán cipeli az
öccsét, és valaki megkérdezi tőle, hogy nem nehéz-e? A kisfiú pedig így felelt:
„Ő nem Nehéz, ő a Testvérem." Fontos tehát, hogy ne mindig téged kelljen valakinek
cipelni, hanem erősödj meg (ne csak fizikai értelemben!), hogy Te is fel tudj
emelni másokat, ha szükséges. Ahelyett, hogy valakinek mindig érted kelljen
imádkozni, légy te, aki másokért imádkozol. Ahelyett, hogy mindig rászorulsz
valaki adományára, teremts olyan helyzetet, amelyben Te adakozol. Miért van az
úgy, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni" (ApCsel 20:35)? Azért, mert
az elfogadásban a folyamat nálad már véget is ér, de az adakozással működésbe lép
a viszonzás törvénye. Szín tiszta bioenergetika, majd erről is lesz szó későbbi
írásokban.
Pál azt írja:
„Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy
kényszerűségből, mert »a jókedvű adakozót szereti az Isten«. Az Istennek pedig
van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt
mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó
cselekedetre... Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja
és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja "igazságotok
gyümölcsét", így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely
hálaadást szül az Isten iránt általunk... Mert e szolgálat eredményességéért
dicsőítik majd az Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus
evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és
mindenki iránt megnyilvánul." (2Korinthus 9:7-13). Ha csak magaddal törődsz,
akkor megmaradsz kicsinek. Ha kitárod a szíved, és szeretettel fordulsz mások
felé, akkor elkezdesz növekedni, és a ma még a személyiségedbe zárt
tudatosságod segítségével a Lélekbe tudsz emelkedni.
Először tehát meg
kell tanulnod hordozni a saját terheidet. Másodszor meg kell tanulnod, hogyan segíthetsz
azoknak, akik gyengék a saját terheik hordozásához. Harmadszor meg kell
tanulnod átadni terheidből. Kinek is tudnád átadni? Az Istennek. (Ha olyan
olvasóm vagy, aki nem vallásos, nem hisz Istenben, akkor is tudd, hogy bármikor
jogod van őszinte szívvel, tiszta lélekből egy tőled független, nálad sokkal
nagyobb szellemi hatalomhoz fordulnod segítségért, és kérni a kegyelmet,
amelynek hatására csak úgy „magától” megoldódik minden! (Olvasd el Remenyik
Sándor: Kegyelem című versét, érdemes! Letölthető: http://sese.web.elte.hu/versek/rs_kegyelem.html
) Elég, ha csak azt kéred: „Uram! Úgy legyen, hogy mindenkinek jó legyen!”)
Vagyis: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!" (Zsoltárok 55:23).
Ez első
olvasásra nagyon könnyűnek tűnik, pedig nem az, és ennek több oka lehet:
- Ha tudatosan
és túlságosan énközpontú vagy, akkor csak a saját akaratodra, a személyes
szükségleteidre, a vágyaidra és a terveidre fogsz gondolni, és ez bezár téged.
- Ha már megszoktad,
hogy többnyire mindent önerőből végzel el, akkor gondod lesz az alázattal, és nehezedre
fog esni, hogy őszinte szívvel térdre borulj Isten színe előtt, és azt mondd:
„Uram, most nagy szükségem van rád. Nem tudom ezt megoldani. Tudnom kell, hogy
velem vagy, nélküled képtelen vagyok tovább lépni.”
- Ha öntelt vagy
és függetlenségre szoktál, akkor a végsőkig vársz, amikor már a térdeid és
mindened remeg, zokogás gyötör, sírás fojtogat, a hátad is majd' beszakad, és végre
akkor küldesz egy SOS jelzést: „Uram, most hol vagy? Segíts!" A válasz: „Én
itt vagyok. Mindig is itt voltam. Azt várom, hogy mikor kezdesz bízni bennem,
mikor fogsz belőlem erőt meríteni a hited által?" József Attila írja: „Az
Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/azisten.htm)
Ezzel összefüggésben
jól ismert Jézusnak az a mondása: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki
énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem
tudtok cselekedni" (János 15:5). A Földön (Brian Tracy főnix szemináriuma
szerint) a siker nem más, mint a túlélt kudarc, de az Isten országában a siker
kulcsa kicsit más: dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna, és imádkozz úgy,
mintha minden Istenen múlna! Luther Márton pedig ezt mondta: „Sok mindent
tartottam már a kezemben, és mindet elvesztettem; de amit letettem Isten
kezébe, az még mindig megvan." Nem kell aggódnunk, a Teremtő megengedi,
hogy kudarcot valljunk, mai szóval élve padlót fogjunk, ha erre van szükség
ahhoz, hogy elkezdjük keresni a bennünk élő Istent. Ha bölcs vagy, nem fogod ezt
megvárni, hanem magadtól „térdre ereszkedsz”, és kéred a kegyelmét és
segítségét. Az őszinte kérésre a válasz sosem marad el!
Végül álljon itt
egy ma nagyon is időszerű bibliai idézet: „…szeretetben szolgáljatok
egymásnak". (Galata 5:13)
Emlékeztetnünk kell
magunkat, hogy az életünk egyfajta szolgálat, hogy nem véletlenül élünk éppen
most, éppen itt, éppen ebben a társadalmi közegben, nem véletlenül vagyunk
magyarok. „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig
azokkal, akik testvéreink a hitben" (Galata 6:10). Légy ezért kellően érzékeny
(empatikus) és nagyon találékony (innovatív); különben elmulasztod a szolgálat
nagyszerű lehetőségeit! „Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el,
jöjj holnap, majd akkor adok, holott nálad van, amit kér!" (Példabeszédek
3:28). Találj magadnak olyan kicsinek tűnő feladatokat, amiket senki más nem tud,
vagy nem akar elvégezni, és végezd el úgy, mintha világrengető dolgot
cselekednél. Légy elérhető azok számára, akiknek szüksége van rád! Ne foglald
le az idődet felesleges dolgok hajszolásával (néha csak utólag derül ki, hogy
felesleges volt!), amelyek korlátozzák elérhetőségedet! Légy kész arra, hogy ha
szükséges, azonnal „szolgálatba tudj állni” mások javára! Ne bántódj meg azon,
ha egyszer csak minden változni kezd körülötted! Szolgálóként nem te választottad
ki, hogy hol és mit fogsz szolgálni. Ezt egy nálad sokkal nagyobb és bölcsebb
erő irányítja. Jobb, ha engedelmeskedsz neki, mert aki hagyja magát, azt vezeti
a sorsa, aki nem, azt meg vonszolja. „Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten
szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Korinthus 3:9)
Én is ennek a szellemében próbállak segíteni, és vezetgetni
a tudat Lélekbe emelésének néha nagyon is kusza és szövevényesnek látszó ösvényein,
amelyen helyetted senki más nem tud végig haladni. Ha gondolod, ébredj, és tarts
velem ezen az izgalmas felfedező úton!
****************
****************
DÖMSÖD
2015. OKTÓBER. FESTÉSZET NAPJA
MÖZSI SZABÓ ISTVÁN
KIÁLLÍTÁSÁNAK MARGÓJÁRA
Nem
szeretem a festészet napját. Amint nem szeretem a címkézett napokat. Mit
kezdjek az Anyák napjával? Egyáltalán az
ünnepekkel nem tudok mit kezdeni. Így aztán ezzel a festészet napjával sem. Sem
Dömsödön, sem Mözsön. Egyetlen nap. Kérdésem, mi történik más napokban.
hónapokonban, években? Csak egyszer gondolok Anyámra egy évben, egy életen át?
Ma
jó volna megkérdezni, Bazsonyi Aranyt, vagy Vecsési Sándort mi a véleménye
ugyan erről a napról. Elkésett kérdés. Két név csupán azon emberek közül,
akiket Mözsi Szabó István tejtestvéreinek nevezett. Nevez a mai napig. Csakhogy
Mözsi Szabó István nem egyetlen napon nevezi őket. Minden alkalommal, amikor látogató
érkezik Tolna városába, műtermes otthonába. Az érdeklődő, szemlélő láthatja,
hogy Ő, a nyolcvan nyolcadik életévében is naponta megérinti festőállványát
abból a célból, hogy nyomot hagyjon. Tehát minden napja a festészeté. Gyanú
leng gondolataim között, hogy akiket tejtestvéreinek nevezett, ők sem csak a
festészet napján ragadtak eszközöket, hogy ami a szellemük, gondolatuk,
lakóhelyén, - szerintem a „mennyben” megszületett, az ne legyen meg itt a földön
is. Ez legyen kinek-kinek, vérmérséklete, hite szerint. Nem szeretem a
művészlélek fogalmat sem. Pejoratív kicsengésű bennem. Semmit nem ér a szellem,
a lélek, a gondolat, a szó, ha a földön nem válik tetté. Már pedig itt a
tettekről kell beszélni. Leginkább arról, hogy mit tett Mözsi Szabó István,
hogy erre a mai napra felkérjék a Dömsödön élők, akik felelősek, hogy másoknak
mégis „ünneppé” tegyék a napot.
Hangsúlyozom,
hogy nem szeretem, de érzem az ünnep szükségszerűségét. De miért is nem tudunk
Anyánkhoz közelíteni minden nap? Tudván, hogy ez a vissza nem térő pillanat az
életünkben? Tegyük mássá ezt a pillanatot. Beszélgetéseink szürkesége,
kapkodása legyen színes ünneppé. Kérjünk áldást egyetlen percre és ne csak az
anyák napján ugorjunk be pillanatra, hogy aztán egy pillanatra a halottak
napján ugorjunk ki a temetőbe!
Kérdem
magamtól, jelen időben. Él még mindkét Szülőm. Anyám és Apám is. Valamikor
Édesnek szólítottam őket. Felnőttként más ízűvé lettek a „Édes” napok. Édesapám
egy hónappal fiatalabb Mözsi Szabó Istvánnál. Nekem Decsi Kiss Jánosnak viszont
megadatott, hogy egyikre is, másikra, mint „apámra tekinthetek”.Ünnep ez
számomra, a mindennapiság adta lehetőség miatt. Lehetőség! Ma még lehet s
szabad. Élni kellene az alkalommal. Nekem, a „gyereknek”. Gyereknek szólított,
nevezett Vecsési Sándor is. Akkortájt volt, amikor újságírói mivoltomból
interjúhoz kerestem kérdéseket hozzá. Ezzel a „gyerek” megnevezéssel, Arany, már,
mint Bazsonyi Arany kissé szemrehányó tekintettel nézett Sándorra. Mondván,
nagyobb tiszteletet érdemlek, hogy csak úgy „legyekerezzen”. Ma is köszönöm
mindkettőjüknek azt a hétközi, szerdai napot, amikor ünneppé nemesedett minden
perc. Életükről, hétköznapjaikról beszéltek, rövid idő után, mint áradó patak,
megeredve szavuk. Mondjuk inkább hogy Sándoré.
Nincs
ez másként Mözsi Szabó István életében sem. Akik ma összegyűltek egy napra itt
Dömsödön bizonyára ismerik, vagy hallottak a fentiekben említett fogalomról,
„tejtestvérek”. Válasszuk csak szét ezt a megnevezést! Tej – Test – Vér! Az
élet maga! Semmihez nem fogható kötődés,
kötelék a testvériség!
Fogyatkozik
ez a testvériség. Számoljuk némán egy pillanatnyi csönd főhajtásában, akik
minden élők útján elmentek,…. Hiányuk átjár bennünket, mint huzat a házon.
Hiába növesztette őket a kín naponta! Gyermekek maradtak. Hitük, meggyőződésük,
vallásuk szerint. Gyermekek. Vagyis tiszták a lelkületben. Hitték az élet
igazát, a jók elnyert jutalmának ígéretével. Ismerték a mondást, hogy ha nem
lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juthattok a mennyországba. Olyan helynek tartom én, ahol szabadság van.
Őszinteség, tisztaság, jóság. Ezek a fogalmak jelennek meg a „tejtestvérek”
mindennapi munkásságának termékeiben, alkotásaiban, festményeiben. Ezekre nem a
festészet napján kell figyelmet fordítani, hanem minden nap be kell, kellene
jutnunk, ott lenni abban a közegben, környezetben, ahol megszületnek a világról
alkotott, látott képek, festmények. Azt
hiszem ezek a fogalmak összekötői a tejtestvéreknek. Szellemiségük máig hat.
Itt maradnak bennünk csendesen még, hiszen hazánk nekünk a végtelenség! Remélem,
hogy a dömsödiek nem pusztán a festészet napján idézik e két egymáshoz illó
ember Bazsonyi-Vecsési, vagy a már elmentek és a jelenlevő tejtestvérek hírét,
nevét, emlékét. Hiányuk át meg át járja a házat, a hazát. Szűkebb tágabb környezetüket.
Az időben nem lesz hozzájuk hasonló, hiszen a fán se nő egyforma két levél…
Kerülöm
Mözsi Szabó István méltatását, életútjának leírását. Elfogult vagyok vele. Tőle
kaptam egy olyan pofont a szó szoros értelmében, hogy az máig hat. Pofozkodó
tanár volt. Ötven évvel ezelőtt Decsen az általános iskolában, „Szabó Pista,
Német Karcsi, Beödök Berci tanárurak, még a nevelés sajátos, de hatékony
eszközként alkalmazták az ilyetén kiszámítható, ám mégis váratlan mozdulataikat.
Ma már tudom, nem ok nélkül. Talán éppen ettől a pofontól követtem őt pályáján
és lettem rajztanár. Innen eredeztetem elfogultságomat.
Szerencsémnek
tartom, hogy megadatott, hogy újságíró-képzőművész tevékenységem, no meg
tanítványságom kapcsán ott lehettem Mözsi Szabó István egy-egy kiállításának
megnyitóján. Ilyenkor alkalmam volt képről képre, festményről festményre járva
elemezhettem rám ható üzeneteit. Ezeket kívánságra, igény szerint postázom,
adott címre.
Amikor Mözsi Szabó István életének,
ifjúságának, tavaszának, nyarának, őszének idejét élte, lakta Tolna megyében,
Bogyiszlón, Decsen, Szekszárdon, nos, akkor voltam én egyik tanítványa. Most látni
vélem, deresedik az idő! A nagy aranymosó. Ami kimossa a „napok homokját”.
Ettől válnak fényesebbé a napjai. Az
aranyérc nehéz, ám mégis szelíd fénnyel övezi az öregség terhének súlyát. A
tavasz, a nyár, az ősz, nélkül mit sem ér! A tél, ami közelít, a megnyert,
megélt évek gazdagságát hozza és szórja szét! Amiként Mözsi Szabó István is
tette a likas tarisznyájával. Evangéliumi örömmel kell elé állnunk, köszönve a
magvetést, megélve az aratás, a betakarítás, az érett gyümölcs ízét!
Konzerválnunk kell, mert télen is érezni akarjuk a tudásuk örökigazságát. Mözsi
Szabó István jelen kora a szemlélődés. Kezdete csupán, a pihenésnek. Joó Sándor
egyik versét idézem: a tél halk esése, hidege, nem gyötör, ha szíved meleg, s
ha öreg csontjaid oly sokszor fájnak, ez ígérete egy új csodának.
Hogy
egyik szavamat másikba ne öltsem: tudjuk, hogy Mözsi Szabó István napjaihoz
büszke, nagy célt nem keres, de azt is tudjuk, hiszen vallja, míg szeretni és
festeni tud, nem felesleges. Tanítványi nagyrabecsüléssel, félre nevelt fiúságommal
köszöntöm a dömsödi kiállításán!
Megköszönöm a megjelentek figyelmét és vigyék hírét a festészet napján
látottaknak, amikor is Mözsi Szabó István üzenetét olvashattuk képről képre
haladva, melyek melegítenek, mint kandalló a télben, derűs szelíden és örök
fehéren…
Decsi Kiss János