Életem, Erdély
Beszélgetés Serdült
Benke Éva könyveiről
I.RÉSZ
- Serdült Benke Éva első könyvét a paksi Pákolitz István Városi
Könyvtár adta ki 2007-ben; a címe: A meg sem ismert Palágyi. Ki volt Palágyi,
és mi volt a könyv megírásának indítéka?
- Palágyi Menyhért Pakson
született az 1850-es évek elején a zsidó negyedben. Népes zsidó közösség élt
akkor itt; édesapja néptanító volt. A század második felében bekerült a
budapesti irodalmi életbe, ott végzett egyetemet; filozófus, matematikus lett,
komoly kutatója Bolyai János matematikai hagyatékának. Útja Németországba,
Darmstadtba vezetett, ahol egyetemi tanár lett, ott emlékszoba is őrzi a nevét.
Ezt úgy tudtam meg, hogy Toró
Tibor atomfizikus egyszer Pakson járt, és előadása után azt kérdezte: Hol van a
városban Palágyi Menyhért emléktáblája, szeretne elhelyezni ott egy szál
virágot. A jelenlevők nem tudtak semmiféle emléktábláról, nem nagyon ismerte
akkor még senki a város híres szülöttje nevét. Ezután kezdtem hozzá a Palágyi
életrajz kutatásához
A könyv megírásához is
segítségemre volt Toró professzor úr, ő lektorálta a kéziratot és előszót írt
hozzá. Palágyi Menyhért életéről és munkásságáról Kernné Magda Irán: Híres
paksi elődeink című életrajzi gyűjteményében olvashat az érdeklődő, a szerző
feltüntette A meg sem ismert Palágyi kötetet, mint forrást.
Serdült Benke Éva második könyvének címe: Elindultam szép hazámba.
(Pákolitz István Városi Könyvtár, 2011). Móser Zoltán fotóművész így ír a kötet
ajánlásában: „A szem lát, a szem néz: de
mit lát, mit néz és hogyan? Erről szól ez a kis könyv, vagyis utakról, amelyek
mindig visznek, vezetnek valahova. Történelmi tájakra visznek, ám ezeken a
helyeken másként illik, másként kell járni, mint a városi flaszteron.” Ebben
a könyvben az 1920-ban elszakított területekre visznek ezek az utak. Szó van
ebben a könyvben egy kevéssé ismert irodalomtörténeti tényről is. Mi történt
1947-ben a Paks közeli Katalinpusztán?
- Először arra a kérdésre
válaszolok, hogy mit történt 1946-ban Kolozsváron. Népbírósági perek zajlottak,
melyekben halálbüntetéseket is kiszabtak. Távollétében halálra ítélték Wass
Albert írót és édesapját, Wass Endrét is. Wass Endre időben megtudta, mi készül
ellene. (Egy koncepciós per vádlottja volt, háborús bűnökkel vádolták.)
Átmenekült Magyarországra, a Paks közelében levő Katalinpusztára, a Schell
bárói családhoz, akiket Erdélyből ismert. Wass Endre saját nevén élt ott
1950-ig, amikor kitelepítették a kastélyból a Schell családot. Wass Endre velük
tartott a kényszerlakhelynek kijelölt Kajdacsra. Amikor állami gazdaság lett a
Schell birtok, az erdőgazdálkodásnál vállalt állást, majd 1957-ben hagyta el az
országot, Németországba távozott.
Az irodalomtörténeti nevezetesség
pedig ez: ’47-ben Wass Albert már Németországban, Bajorerdőn élt. Onnan írt
verses levelet édesapjának Katalinpusztára. A címe: Levél. Így kezdődik: Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám…
A költő azt az életérzést
fogalmazza meg, amit az élt át, aki kényszerűségből, menekülve, szülőhazáját
elhagyva teljes bizonytalanságban van.
A levél megérkezett
Katalinpusztára, a szolgálattevő vacsorakor átadta a grófnak. Wass Endre
felbontotta, elolvasta az első sort, és annyira elöntötték az érzelmek az
egyébként nagyon erős tartású embert, hogy nem tudta tovább olvasni; átadta
egyik asztaltársának, olvassa fel ő.
Ezt honnan tudom? Egy
szemtanútól, Schell Antóniától, aki akkor tízéves kislány volt, mindenre jól
emlékezett. Ott hangzott el először ez a Wass Albert-vers; azóta bekerült az
életműbe, és bejárta a világot, mert sokan, a menekült magyarok sorsversüknek
tartották.
- Az Erdélyi bárkában (Babits Kiadó, 2013) megjelent egy tanulmány,
amit én a Katalinpusztairól írtak ikerpárjának tartok: Kastélyok és
kastélylakók – Kerelőszentpál. Helytálló az ikerpár megnevezés?
- Nemcsak azért helytálló, mert a
kerelőszentpáli Hallerekkel rokon volt a katalinpusztai Schell család, hanem
azért is, mert ez a két írás egy sorozat első és második része. Ezek után
következett a Marosvásárhelyhez közel eső gernyeszegi Teleki kastély története
és a Teleki leszármazottak sorsa, majd a háromszéki Apor család története.
Ezek nemesi családok voltak; az
évszázadok során részt vettek az erdélyi történelmi és művelődéstörténeti
eseményekben, sőt alakították is azokat.
- Ha csupán a tartalomjegyzéken suhan végig tekintetünk, akkor is
láthatjuk, hogy Serdült Benke Éva írt ebben a kötetben a történelmi Máramaros
vármegye öt koronavárosáról, megemlékezett Bohus Antóniáról, a világosi kastély
nagyasszonyáról, Lővey Kláráról, a magyar nőoktatás úttörőjéről, Prielle
Kornéliáról, a reformkor nagy színésznőjéről, akiből majdnem Petőfi Sándorné
lett. Helyet kapott a könyvben a XX. századi erdélyi „gályarab” prédikátorokról
szóló írás is. Kik voltak ők, és milyen „gályákon” raboskodtak?
- Nem azokon, amelyeken XVII.
századi elődeik. Vissza kell mennünk az időben, egészen az 1600-as évek végéig,
amikor a katolikus egyház egész Európa-szerte veszélyeztetve érezte pozícióit.
1672-ben próbapert rendeztek az akkori bécsi érsek, Kollonits Lipót
javaslatára. Egyházi törvényszék elé állították azokat a lelkészeket, akik az
új hit, a reformáció nyomdokain haladtak. Akkor úgy látszott, hogy megfélemlítéssel,
vagyonelkobzással sok mindent meg lehet oldani. A pozsonyi próbaper után két
évvel, 1674-ben Erdélyből és a Magyar Királyság területéről mintegy
hétszázötven prédikátort, lelkészt, még harangozót is (!) felhívattak
Pozsonyba; köztük a pápai protestáns diákokat is. A jezsuita törvényszék előtt
a megfélemlített protestánsok dönthettek, vagy visszatérnek a katolikus egyház
kebelébe, vagy elvesztik vagyonukat és száműzik őket lakóhelyükről. Ellenkező
esetben gályarabságra ítéltetnek. Negyvenegynéhányan – az adat nem pontos! –
megmaradtak hitükön.
Erről egyébként a hatvanas
években Negyven prédikátor címmel Moldova György regényt írt.
Nápolyi gályákra küldték őket. Az
úton sokan meghaltak; huszonhatan megérkeztek. Őket odaláncolták a gályapadhoz.
Közülük is többen meghaltak, mígnem a németalföldi protestáns egyházak
összefogtak, odaküldték Michael Röjter admirálist, aki a nápolyi öbölből
hajóinak ágyúit a városra irányította, és ultimátumot küldött: Engedjék
szabadon a gályarabokat, vagy szétlövi a várost! Erre a gályarabokat
elengedték. Volt, aki visszatért eredeti lakóhelyére, volt, aki nem mert, vagy
már nem volt hova visszatérnie
Úgy gondoltam, hogy a XX. századi
koncepciós perek hasonlóságot mutatnak a XVII. századi perekkel. Ugyanis a II.
világháború után Erdélyben több lépcsőben számoltak le a magyar értelmiséggel.
Az utolsó csapást 1956-ot követően mérték azokra a még szabadlábon lévő
tanárokra, papokra, írókra, akikre egy közösség hallgatott, akik egy közösség
vezetői voltak.
A XX. századi gályarab
prédikátorokban egy Érmihályfalván szolgáló református lelkész, Sass Kálmán
sorsát írtam meg. Sikerült felvennem a kapcsolatot egyik fiával, aki
Bukarestben élt, és a Svájcban élő egyik unokájával, aki levélben emlékezett
meg nagyapja életútjáról, sorsáról.
II.RÉSZ
- Az Életem, Erdélyről (Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2014) ezt írta
Margittay Gábor (Magyar Nemzet Magazin 2015. I. 24.):
„Hogy micsoda fenekelten gyűlölet és rettegés övezte a magyar kő- és
bronzalakokat – és övezi ma is maradványaikat -, az mindennél beszédesebben
árulkodik a Kárpát-medencei „utódnépek” történelmi komplexusairól… Serdült
Benke Éva könyve azonban nem elsősorban az ilyen önsanyargató leltárépítésért
letehetetlen olvasmány. Mindaz, amit az elveszett, szétmorzsolt, talapzatáról
tüzérlovakkal lerántott Erdélyről ír, valójában ennek a megszüntetett világnak
az újjáépítése.” Margittay Gábor feneketlen gyűlöletről beszélt. Miből
származhat ez?
- Több szobortörténetet sikerült
felkutatnom. Azok az országok, melyek az első világháború, a Nagy Háború után
megkapták valamilyen hibás döntés jóvoltából azt a területet, amely addig nem
volt az övék, igyekeztek elpusztítani mindent, ami az ott lakók évszázados
történelmére emlékeztetett. Pozsonyban Mária Terézia lovasszobrát például több
napon keresztül robbantotta a csendőrség, akik még arra is vigyáztak, hogy a
tisztes távolságra terelt és ott őrzött magyarok ne tudjanak egy darabot se
ereklyeként magukkal vinni a szobor romjaiból.
Marosvásárhelyen a csendőrség
egyetlen éjszaka – még a versaielles-i döntés előtt! – házaikba parancsolta a
magyarokat. Egész éjszaka tombolt a gyűlölet a városban; akkor döntötték le
azokat a szobrokat, amelyek korábban a főteret díszítették, a Kossuth – és a
Bem szobor a főtér két végén néztek egymás felé, azt kellett az új hatalomnak
lerombolni. A Petőfi obeliszket, a Rákóczi szobrot a Kossuth utca és a Malom
utca kereszteződésénél ugyanígy, egyetlen éjszaka alatt pusztították el.
Gyermekkori emlékem is fűződik a
szoborromboláshoz. Háromszéki születésű vagyok. Szentivánlaborfalváról többször
kirándultunk a Rétyi Nyírbe. A nyíres bejáratánál hajdan egy 1942-ben emelt
katonaszobor állt. Egy adományozó jóvoltából, aki az I. világháborúban a
brassói 24-es gyalogezrednek volt a katonája, és tehetős embernek tartották,
úgy gondolta, hogy még élő bajtársait összehívja, épít nekik egy vendégházat,
és szobrot is emelnek ezredük emlékére. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok
katonái céltáblának használták a magyar katona szobrát. Addig lőtték, amíg
miszlikbe nem aprították. A rétyiek összeszedték a maradékot; elvitték a
sepsiszentgyörgyi múzeumba és a múzeumkert egyik sarkában rejtegették. A ’60-as
évek végén, egy Ceausescu-látogatás előtt gyorsan elásták, nehogy szemet
szúrjon a diktátornak. Aztán ’90 után a maradékokból rekonstruálni
lehetett a szobrot és sikerült újra
fölállítani. Két évvel ezelőtt a paksi reformátusokkal megálltunk előtte; I.
világháborús katonadalokat énekeltünk és emlékeztünk.
Valóban a gyűlölet munkált
azokban, akik új urai lettek azoknak a területeknek.
Belenéztünk, belehallgattunk Serdült Benke Éva könyveibe, de
beszélgetésünknek még nem lehet vége. Szerzőnk ugyanis az Életem, Erdély
megjelenése óta is írt esszéket, tanulmányokat. A Gerinceltörésben és az Apor
életek címűekre gondolok. Ezek az írások részben már megjelentek az Átalvető
2015-ös és 2016-os számaiban.
Van azonban egy harmadik is, amely méltán tarthat számot érdeklődésre,
ha napvilágot lát. Főhőséről kérdezlek:
Ki volt az a református lelkész, aki revolverrel ment a szószékre
Marosvásárhelyen?
- Ő nem volt más, mint Tolnai
Lajos, aki 1868-1884-ig a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze volt. Itt
született nem messze Pakstól, Györkönyben, Hagymássy néven. (A Hagymássy család
története visszavezet az erdélyi fejedelemség korába.) Édesapja meglehetősen
összeférhetetlen természetű ember volt; ha nem tetszett neki valami, még a
szolgabíróval is pofozkodott. Halála után a gondokkal küzdő édesanya a helybeli
református lelkész tanácsára fiát beíratta a nagykőrösi református gimnáziumba,
ahol Arany János volt egyik tanára, aki észrevette, hogy milyen érdeklődés
lakozik a kamasz fiúban az irodalom, történelem iránt; látta, hogy milyen
tehetséges. Segítette a pályaválasztásban, irányította a teológiai pálya felé.
Közben Tolnai Lajos a pesti irodalmi életbe is bekapcsolódott, novellái
jelentek meg, de anyagi okok miatt elfogadott egy lelkészi kinevezést
Marosvásárhelyre.
Amikor feleségével és kisfiával
megérkezett szolgálati helyére, már több elbeszélése, regénye megjelent; ismert
volt a neve az irodalom világában. Ám kritikus hangvétele miatt lassan mély
konfliktus keletkezett közte és hívei között; akik halálosan megfenyegették.
Erre ő mit tehetett? Védekezett. (Ezt is leírja Sötét világ című önéletrajzi
regényében.) Püspöke sokáig mellett állt, de amikor látszott, hogy nem sikerül
kibékíteni őt és „híveit”, elfordult tőle. Akkor elindult ellene egy nagyon
szennyes sajtóhadjárat, melyet erdélyi forrásokból sikerült földerítenem és
részletesen leírnom.
- Ezt a beszélgetést Teleki Kálmán az Életem, Erdély című könyvhöz írt
méltatásával szeretném befejezni: „Serdült
Benke Éva új kötete megint csak Erdélyről szól, segít megismerni a múltat, ám
ugyanakkor intő figyelmeztetés a jövőt illetően. Hozzánk szól, a világban
szétszórt magyarsághoz. A sorokban ott van a fájdalom a rengeteg pusztulás,
pusztítás láttán, de megérezzük a szerző féltő szeretetét és a reményt, hogy
van lehetőség a mentésre, az újjáépítésre.”
PAKS. 2016. szeptember 10
Gutai
István
*****
Ne cigizz, inkább biciklizz!
Egészségügyi program Szekszárdon
*****
Egészségügyi program Szekszárdon
*****
A
MEGISMERÉS, KIFEJEZÉS VÁGYA
A Bonyhádon élő
festőművész tanár Kovács Ferenc 1970-ben
kezdte lakóhelyén, a felnőtt képző
művészeti kör vezetését. A megye szinte minden általános iskolájának
rajztanári, pedagógiai módszerét ismeri.
Pontosan tudja, hogy a
felnőtt emberek, akik hétköznapi munkájuk elvégzése, után milyen szellemi ,
lelki erővel vágynak a közvetlen
környezetükben levő világ megismerésére
. Ez megával hozza az önkifejezés, az
élmény továbbadásának igényét is.
A megismerés és a vágy kifejezésének,
pedagógiai módszerével való segítés,
Kovács Ferenc feladata, de még inkább küldetésének része, eszköze. A szakmai
tudás megosztásával, átadásával Ő maga
is fejlődik. Az érettebb életkorban élő emberekkel való kapcsolatai , a speciális helyzetből
adódóan komoly, felkészüléssel járó előadásformát, kommunikációt igényel. Aki
képzőművészettel foglalkozik, másként viszonyul a környezethez. Esztétikai igényességgel.
A szekszárdi Babits
Művelődési Központ márványtermében láthatóak, jó értelemben fogalmazott kommersz
tartalmú, megjelenésű alkotás is. Szám szerint, huszonkét alkotó munkáját
mutatják meg a Szekszárdi Szüreti Fesztivál részeként rendezett kiállításon, a
márványteremben.
Arról, hogy a környezet,
Bonyhád város milyen módon értékeli a képzőművész szakkör tevékenységét, Filóné
Ferenc Ibolya polgármester asszony idézte egykori szakköri tagságának megvallásával. Egyfajta környezetvédelmi gondolkodással jól fogadja az alkotó személyekkel történő
találkozási lehetőséget. Több intézmény is helyet ad a társas, vagy egyéni
bemutatkozásnak. Mi sem bizonyítja jobban, mint a Hungária Takarékbank példa
értékű művészetpártolása. Ilyen módon a
képzőművészet iránt kevésbé, vagy egyáltalán nem érdeklődők is találkoznak olyan alkotásokkal, melyek a világlátásukra
is kihat, míg az ügyintézés megszokott
munkája maradásra kényszeríti
őket.
Egy ellentétes példa, hogy az az oktatási
intézmény ahol Kovács Ferenc harminchárom évvel ezelőtt a rajzolás alapvető
feltételéhez szükséges eszközöket, például rajzbakokat vásárolta, feltehetően átmeneti időre, a rajzszakkör
helyének használatát megszűnteti.
A bonyhádi képzőművész
körben a tagok, egyének
kommunikációjában az egyéni
látásmód absztrahált, elvonatkoztatott ábrázolás igénye. Másoknál ez figurális
kompozíciókban jelentkezik.
Kovács Ferenc festőművész a naturális megjelenítéshez is kellő
információkat ad, a megismerés, kifejezés vágyaihoz. Ugyanakkor csak úgy
zárójelben megjegyzi, hogy az egykori Barcsay Jenő által megrajzolt emberi alak ábrázoláshoz szükséges anatómiai tudásra, a mai társadalmi valóság nem is tart igényt.
Decsi-Kiss János 
*****
…ÉS KIVIRÁGZOTT A MÚLT
Egymáshoz ritkán illesztett fogalmak „kortárs” „népművészet”.
Új kezdeményezés Szekszárdon a Babits Mihály Kulturális Központ Agora
Művészetek Háza béli kiállítás. A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület első
alkalommal a triennálék hagyományteremtő igényével rendezett kiállítást.
Miért, hogy amikor a népművészetről hallunk, először
letűnt korok tárgyi, szellemi emlékeire gondolunk? Ez az első kortárs
népművészeti kiállítás olyan válogatás bemutatója, mely nagyon magasra
helyezte, az értékteremtés, alkotás mércéjét. Hangsúlyozandó a „teremtés”! Az a
kegyelmi pillanat, amikor a szellem szabadon szárnyal és a kezek nyomon
követik, leképezik ezeket a gondolatokat. Ihletett percek, órák. Szorgalmas,
kitartó, fegyelmezett, pontosan végzett munka eredményei.
Az esztétikai minősítés jelzője: „népi iparművész”, az
a kategória, mely megállóhelye egy folyamatnak, ami további kötelességet ruház
a tehetséggel áldott emberre! A kiállítók névsorát míg olvassuk, kövessük
tekintetünkkel a látható tárgyaikat. Bakó Ernő kovács-fémműves, népi
iparművész. Decsi-Kiss Mária gyöngyfűző, népi iparművész. Dr.Fisi Istvánné
hímző, népi iparművész. Gradwohl Zsolt fazekas, népi iparművész. Herbszt Helga
fazekas. Illés Tibor cipész-csizmadia. Kerti Eszter ékszerkészítő, népi
iparművész. Komjáthi Tamásné kézi szövő, népi iparművész. Könyvné Szabó Éva
bőrműves, népi iparművész. Kozák Éva fazekas Népművészet Mestere. Lieszkovszky
Tiborné gyöngyfűző, népi iparművész. Lőrincz Etel szövő textiltervező
iparművész. Nagy Brigitta hímző. Nepp Dénes szíjgyártó, Népművészet mestere.
Pajor István szűcs-tímár. Pálné Osvald Éva gyöngyfűző, népi iparművész. Pete
Jánosné csuhéfonó, népi iparművész. Rács Róbert fazekas, népi iparművész.
Sáfrány Mária hímző. Szabó István fajáték készítő. Trautmann Konrádné hímző,
népi iparművész.
A látvány nem beszél önmagáért! Nem lehet
leegyszerűsíteni, nem lehet csupán nézni. Keresni kell a legmegfelelőbb, találó
kifejezést. Azt ami az elismerését jelenti annak a tiszteletnek, ami
tükröződik, a fűzött gyöngyökön, szőtteseken, hímzéseken, fazekas edényeken,
faragott játékokon, lábbeliken, öltözéken, ruházaton. Azt a fogalmat kell megtalálni, ami főhajtást jelent a múlt
tárgyi emlékei előtt, de közben újat teremt és meghatározója a jövőnek. Ott van
minden kiállított alkotáson. Hordozzák neveik szerves részeként a művészek. Ők ismerik az anyagot, amit
ujjaikkal formálnak. Tudják a szabályokat, törvényeket, amit mesterségük
megkövetel. Nem lehet ezeket átírni!
Alapok, melyek évezredeken át hatnak. Nemzedékről, nemzedékre örökítve a
tudást!
Társadalmi rendek változnak, jönnek mennek. Ez az
I.Kortárs Népművészeti Triennálé arra példa, hogy a paraszti létforma
mindennapi használati eszközei, hogy funkcionálhatnak a „polgárosodott
világban”. Formák, motívumok tobzódásának lehetünk tanúi. Látnunk kell a
nemzetiségek békés együttélésének, egymásra hatásának tárgyiasult alakjait. Ez
a folytonos átvétel ritka jelenség.
Sajátosan kommunikálja, az adott tájegység, környezet, kultúráját. „Éhe a
szépnek…”
-decsi-kiss-
*****
Csergő vendégház - Gyergyószárhegy, Hargita, Románia
Programajánló sorozat
*****
Madárlesen sorozat: Nagy kócsag
30×40 cm, olaj, habkarton
*****
Andrásfalvi Bertalan előadása a székelyekről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése